Kórház

Miután Derek megérkezett kocsiba pattantunk és a kórház felé vettük az irányt. Úgy tapostam a gázt, hogy csoda, hogy nem szakadt ki alul az autó. Próbáltam normálisan, de gyorsan oda érni a kórházba, nehogy a végén miattam késsünk el, így a végén már a vérnyomásom kb az ötszöröse lehetett a normálisnak. Mikor megérkeztünk Dillon próbált megnyugtatni, de fikarcnyit se ért, így már rájöttem, hogy az én kísérletem se hathatott.
-Jól van. Gyerünk befelé.- mondtam és én is kipattantam a kocsiból, és elindultam szorosan Dillon és Derek mögött. Kezdett ismerősnek tűnni a dolog, ahogy rohanok be a kórházba, abban reménykedve, hogy akit keresek jól van. A helyzet annyival másabb, hogy amikor én ezt csináltam, akkor már tudtam, hogy a szüleim és Susan is halottak, csak nem tudtam fölfogni a dolgot.
-Ha itt van, akkor már remélhetőleg minden rendben.- motyogtam magam elé, hátha ettől megnyugszok. Azon agyaltam, hogy vajon sikerülhet-e ez a kiruccanás még rosszabbra. Aztán végre beértünk abba a szobába, ahol Dillon anyukája volt én pedig elképedve néztem az ágyon fekvő nőt. Gyönyörű nő volt, nem is értem, hogy nem szerethetik már egymást Derekkel. Persze most egész fehér volt az arca és nagyon megtörtnek tűnt, de még így is látszott, hogy valóban szép nő. Megálltam az ajtóban, és onnan figyeltem, hiszen semmi esetre se akartam volna odapofátlankodni, hogy még ezzel is kiakasszam Sophiet. Benne még él a remény Jessicaval kapcsolatban és, ha most engem meglát, tuti, hogy még szívrohamot is kap. Láttam, hogy egész jól van így visszamentem a folyosóra és kerestem egy automatát, majd vettem magamnak egy kávét és háttal a falnak támaszkodva kortyolgattam.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok aggódni Sophieért. Persze, nem vagyunk valami jó viszonyban, de a világért se szerettem volna, hogy baja essen. Évekig a feleségem volt, így egy részem mindig szeretni fogja egy bizonyos szinten, de felesleges lenne most előadni bármelyikünknek is, hogy mennyire oda vagyunk egymásért, mert az nem lenne igaz.
Jane egész jó tempót diktált így gyorsan beértünk a kórházhoz, onnan pedig már szinte kocogva mentünk el a szobáig. Ahogy bementem elképedve néztem azt a nőt, akit szerettem, és nem tudtam elhinni, hogy képes volt ilyesmire. Nem tudtam megszólalni, csak álltam és némán néztem, ahogy ott fekszik. Az ágy lábánál álltam és az arcát figyeltem, ami most úgy tűnt, mintha már nem is élne. Dillon olyan letört volt, mint talán még soha, és ezt volt a legrosszabb látnom, hogy még most is csak a fájdalom jut neki. Mélyen legbelül iszonyatosan dühös voltam Sophiera, amiért ilyet tett, és legszívesebben adtam volna neki egy atyai pofont, és ordítottam volna vele egy sort arról, hogy miért tette ezt? Úgy kétségbe van esve, mintha a válással megfosztanám mindentől és neki mostantól kenyéren és vízen kellene élnie, pedig valójában iszonyatos pénzeket fog kapni, és még évekig járni fog neki valamennyi a cég bevételéből... még évekig folytathatja azt az életstílust, amit eddig is folytatott. Nagyot sóhajtottam és megdörzsöltem az arcom, hátha eszembe jut valami értelmes mondat, de semmi jó nem jutott eszembe.

Ahogy beléptünk a kórházba,megcsapott a fertőtlenítő szaga,az a jellegzetes kórház szag és a gyomrom ugrott egyet.Bele se mertem gondolni,hogy anyám nem fog többet boldogítani és traktálni azzal,mennyire jól jönne már,ha összeszednék egy pénzes lányt.Nos az utóbbi összejött,de cseppet sem érdekel a pénz.A folyosó végén volt anyám szobája,de úgy éreztem,már vagy 3 km legyalogoltam.Amint elértük,én voltam az első,aki belépett.Szörnyű látvány fogadott és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.A mindig üde és friss,parfümtől illatozó anyám,aki gondosan ügyel a hajára és a sminkjére,most összeborzolt hajjal,ráncosan fekszik előttem.Teljesen letörtem és az apámra néztem.Kicsinek éreztem magam és fájt minden...a gyerekkorom,a válás,az apámmal való viták,minden....megtámasztottam magam az ágy végében,mielőtt még összeesnék,de képtelen voltam bennt maradni és nézni,ahogy anyám így fekszik.Egyszerre gyűlöltem és szerettem,haragudtam rá és féltettem.Elfuserált egy férfi lett belőlem,szerencsétlen vagyok...Jane-re néztem,aki az ajtóban állt és ettől egy kicsit jobb kedvem lett.Legalább Ő itt van nekem,Ő szeret és velem marad.Aztán anyám mocorogni kezdett az ágyban,én pedig azonnal mellette termettem.
-Anyu!Szia...Dillon vagyok. - Szorítottam meg a kezét. - Mit műveltél magaddal? - Kérdeztem és könnyes lett a szemem.Nyelt egy nagyot,majd körbenézett.Meglátta apámat,majd Jane-t,végül rámnézett és lesütötte a szemét.Amikor kinyitotta,egy könnycsepp gördült le az arcán,le a párnára.Összeszedte magát,majd beszélni kezdett.
-Kisfiam... - Kezdte rekedtes hangon. - Ne haragudj rám. - Szorította meg a kezem,én pedig adtam egy lágy puszit a homlokára.Elmosolyodtam,megsimítottam az arcát,majd apámhoz fordultam.
-Mindjárt jövök. - Elmentem Jane mellett,egyenesen a férfi mosdóba.Magamra csaptam az ajtót.A falnak támaszkodtam a karommal,lehajtottam a fejem és nekiálltam bőgni,mint egy 5 éves kisgyerek.

Irtó szívvacsaró érzés volt látni Dillon az anyjával egy kórházi szobában. Csak álltam ott és csendben, észrevétlenül ittam a kávét, ami legalább elterelte a figyelmem erről az egészről így nem kezdtem el én is bőgni. Mindig is utáltam magam azért, mert ilyen érzelgős vagok, hiszen még egy alap romantikus vígjátékon is képes vagyok sírni. Aztán Sophie bocsánatot kért Dillontól és ott már tényleg úgy voltam vele, hogy inkább kiugrok az ablakon. Hamarosan Dillon elszáguldott mellettem, én pedig ott álltam tovább és bámultam ki a fejemből. Nem tudtam, hogy utána menjek vagy ne. A végén még elküld a fenébe, amiért állandóan a hátsójában vagyok, de mikor már jó ideje nem jött vissza nem bírtam tovább. Kidobtam az üres poharat az ajtó mögötti kukába, majd elindultam a folyosón. Sehol se láttam Dillont így volt egy olyan érzésem, hogy a férfi wc-be ment. Mintha tök természetes lenne bementem és csendben körbe néztem. Nem volt bent senki, csak egy kis szipogást hallottam az egyik WC felől. Csendben odasétáltam, lassan kitártam az ajtót és ekkor megláttam az igazi Dillont. A kis gyereket, aki imádja az anyját és minden vágya, hogy az foglalkozzon vele és szeresse. Közelebb lépkedtem hozzá, egyik kezem a hátára tettem és lassan cirógattam. Nem jöttem azzal, hogy ne sírj vagy valami, mert az a legjobb, ha kiadja így csak álltam és próbáltam nem sírva fakadni én is.

Sophie nemsokára felébredt és váltott pár szót Dillonnal, mire Ő kivonult a szobából. Nem sokkal később Jane is követte, így kettesben maradtunk Sophieval.
Odasétáltam az ágya mellé és leguggoltam hozzá. Óvatosan megfogtam a kezét, ami mindig is törékenynek tűnt, de most méginkább és egy ideig azt nézegettem.
-Sophie. Mi a frászért csináltad ezt?- néztem rá végül.
-Magam sem tudom. Ez... ez az egész helyzet... a válás és... nem tudom Derek.- motyogott össze-vissza.
-Hidd el édesem, ha el is válunk, neked nem lesz semmi problémád még jó ideig. Ha emiatt aggódsz, garantálhatom, hogy jó kis jövedelmed lesz, hiszen neked is van részed a cégnél. -mondtam, közben még mindig a kezét morzsolgattam.
-Nem ez a legnagyobb bajom, elhiheted. Tisztában vagyok vele, hogy ezt én rontottam el, és ez bánt a legjobban. Magam sem tudom, miért nem tudtam kimutatni, hogy szeretlek, miért nem tudtam a fiaimmail törődni, miért kellett nekem nem részt venni a családi életben.- mondta és egy könnycsepp végig vonult az arcán le a párnára.
-A pénz miatt volt. Nagyon sok embert megváltoztat a pénz. -gondolkodtam el, és rájöttem, hogy ez valóban így van. Sophie egy életvidám nő volt, mikor megismertem, folyton nevetgéltünk és boldogok voltunk, aztán feleségül vettem, belekóstolt a nagyvilági életbe, és ez lett a vége.
-Annyira sajnálom Derek. Tényleg.- mondta, közben a kezemet simogatta.
-Én is, elhiheted. De most inkább pihenj, hogy minél előbb jobban lehess, mert nagyon sok dolgoról kell még beszélnünk majd.- mondtam mosolyogva és alig vártam, hogy elmondhassam, unokája van. Persze Aub nem fog neki tetszeni, sose tetszett, de ezen már mit sem tud változtatni.

A fejem is megfájdult a sírástól,de nem tudtam kiverni anyám arcát a fejemből.Megtöröltem a szemem,hogy legalább a könnyeim eltűnjenek az arcomról,mégha a szemeim el is árulják,mit csináltam.Letéptem egy adag wc papírt és kifújtam az orrom,majd a csészébe dobtam és tovább ácsorogtam,a fejemet a falnak döntve.
Ajtónyitódásra kaptam fel a fejem és megláttam Jane-t előttem állni.Előjött belőlem a férfi és lemosolyodtam azon,ahogy szerencsétlenül állok előtte,kisírt szemekkel.A hátamat cirógatta és közben egy árva szót sem szólt hozzám.Ez kellett nekem,a csend és hogy tudom,velem van.Nem is bírtam sokáig,mert odahajoltam hozzá és megcsókoltam.Abban a percben,hogy az ajka elérte az enyémet,minden fájdalmam elszállt.Mostmár tényleg biztos voltam abban,hogy nekem Ő kell.A csók végeztével magamhoz húztam és csak öleltem.Magamba szívtam a parfümje illatát és megnyugodtam.
-Mostmár visszamehetünk. - Néztem rá vörös szemekkel,mosolyogva. - Legalább életben van és talán ráébreszti őket arra,hogy együtt kell maradniuk.És talán anyu velünk is többet fog foglalkozni. - Csókoltam homlokon és kézenfogtam. - Nem vagy szívbajos Édesem,hogy csak úgy utánam jöttél a férfi mosdóba. - Nevettem el magam és kinyitottam előtte az ajtót.






Így csókol Dillon : kiss

Dillon még egy picit ideges volt, de jót tett neki a sírás. Aztán megcsókolt, és még egy nyomorult férfi wc-ben is irtó romantikus volt a dolog. Aztán megölelt én pedig szorosan hozzá bújtam és úgy éreztem, ennél több nekem nem is kell soha. Pár percig így álltunk, aztán elindultunk vissza a szobába.
-Látod. Csak pozitívan.- mondtam mosolyogva, közben kisétáltunk kézenfogva.
-Szerinted hol érdekelt, hogy férfi wc vagy sem? Azon aggódtam nehogy valami hülyeséget csinálj.- mondtam őszintén és megszorítottam a kezét.
-Reméljük ez a dolog most felnyitja mindkettőjük szemét és végre minden jó lesz.- kacsintottam rá Dillonra, majd besétáltunk a szobába. Azt el is felejtettem, hogy nem szívesen tereltem volna magamra a témát így egész furcsán nézett rám Sophie.
-Üdvözlöm. Jane vagyok.- intettem a legédesebb mosolyommal, mire a nő csak bólintott egyet.
-Szívem, nem kérsz egy kávét vagy valamit?- fordultam szembe Dillonnal, és közben a pólóját igazgattam, mintha lenne mit rajta igazítani.
-Derek? Egy kávét vagy valamit?- néztem Derekre és azért imádkoztam, hogy azt mondják szerezzek nekik valamit és ne kelljen ott bent lennem azzal a nővel, akiről nagyon jól tudom, hogy nem engem szeretne a fia mellett látni.

Visszaértünk a szobába,ahol apám anyám mellett guggolt és bevallom,ez hiányzott nekem.Hogy így lássam őket.Egész gyerekkorom alatt egyszersem láttam őket nézni egymásra és ez kellett ahhoz,hogy ezt belássák maguknak.Észrevették,hogy megjöttünk és anyám persze Jane-t is mellettem.Gondolom Jane-nek is feltűnt anyám arckifejezése,mert azonnal el akart tünni a szobából.
-Én kérek kávét. - Csókoltam meg újra,majd anyámhoz léptem.Apám felállt és az ajtóhoz sétált.Leültem egy székre és rámosolyogtam anyámra.
-Ígérd meg,hogy soha többet nem csinálsz ekkora őrültséget. - Kértem meg rá,mire a kezét az arcomra tette.
-Megígérem és ezentúl több időt töltök veletek.Veled és sz öcséddel is. - Mosolyodott el,majd kinézett mögülem és a tekintete megállapodott Jane-en.
-Tudod fiam,hogy én Jessica-t akartam melléd,de ahogy elnézem ezt a kislányt,jobbat nem is találhattál volna. - Nem tudtam elhinni,hogy ez a mondat elhagyta anyám száját.Pedig tényleg elhagyta.Megpusziltam a homlokát és ezernyi mondat kavargott a fejembe.Legszívesebben elmeséltem volna,hogy Jared apa lett és összeházasodnak Aubrie-val,de nem mertem megkockáztatni,hogy esetleg most majd szívroham miatt aggódjunk.Látta rajtam,hogy örlődöm,ezért kérdezőködni kezdett.
-Hogy van Jared?Megy neki az egyetem? - Hirtelen nem tudtam mit mondjak ezért apámra néztem és tőle vártam a megváltást.

Dillon és Jane nemsokára vissza is jöttek, így én visszaengedtem Dillont a székre.
-Igen, Jane. Én is kérnék egyet.- mondtam mosolyogva, majd megálltam az ágy végében. Aztán Sophie olyat mondott Dillonnak, hogy majdnem hanyatt vágtam magam a padlón. Talán lázas és azért mondta vagy nem tudom, de Janet dícsérte, holott eddig Jess volt a zsánere.
-Jane nagyon kedves lány és szereti Dillont. Kell ennél több?- mondtam kiegészítés képpen, mire Sophie mosolyogva bólintott egyet, majd Jaredről kezdett kérdezni. Persze Dillon rám hárította eme nemes feladatot, hogy válaszoljak.
-Jared nagyon jól meg van. Jól alakul az élete.- mondtam mosolyogva és így nem is hazudtam semmit.
-Dillon szintén jó úton halad, így nincs senkivel semmi probléma.- vigyorogtam és legszívesebben kacagni kezdtem volna, ahogy Dillon nézett rám. Csak úgy sütött róla a hála, amiért kimentettem ebből a pocsék helyzetből.
-Ennek örülök.- mosolygott Sophie.
-Nagy fiúk már, tudnak magukra vigyázni és maguktól dönteni. Jó gyerekek.- bólintottam Dillon felé elismerően.

Alig vártam, hogy kimehessek onnan. Nem akartam hallani, ahogy arról beszél Sophie, hogy mi van Jessicával, ki ez a maca meg hasonlók. Bedobtam a pénzt a gépbe és vártam, amíg lefőnek a dolgok. Közben megjelent egy srác aki a gépre várt, én meg dobtam felé egy afféle "bocsi" mosolyt.
-Csak nyugodtan.- mondta vigyorogva.
-Kösz.- válaszoltam és benyomtam a következőt. -Három lesz, mindenki kávéfüggő.- vigyorogtam.
-Csak nem egy rokonod van itt?- kérdezte, mintha ezer éve cimborák lennénk.
-A barátom anyukája van bent. -válaszoltam ezzel is utalva arra, hogy még véletlenül se kezdjen el udvarolni.
-Sajnálom. Nekem az öcsém van bent. Eltörte a lábát.- mondta kicsit szomorkásan.
-Szegénykém. Remélem nem vészes.
-Nem, csak egy gyors gipsz és kész is. Amúgy Tony vagyok.- nyújtotta a kezét mosolyogva.
-Jane. Örvendek.- vigyorogtam, közben benyomtam ismét a gombot a harmadik kávéért.
-Jane.- mondta vigyorogva. -Nagyon szép név. Illik egy ilyen szép nőhöz. -folytatta én meg majdnem elejtettem a pénztárcám hirtelen.
-Kössz.- válaszoltam röviden és alig vártam, hogy lefőjön a kávé.
-Suliba jársz még?
"Hát ezt nem hiszem el."-gondoltam, majd vigyorogva válaszoltam.
-Nem. Nem igazán.- vettem ki a poharat a gépből.
-Az jó. Én sem.- vigyorgott és pont úgy állt, hogy nem tudtam elmenni mellette. Kénytelen voltam még hallgatni egy ideig, amit beszél.

Hálás tekintettel néztem apámra,amiért kimentett anyám kérdezősködése alól,de ha ilyen jól fogadtam,hogy Jess és én sosem leszünk együtt,talán azt is jól tűri,ha kiderül,unokája van és a pici fia elveszi azt a lányt,akit Ő annyira gyűlölt.Annyira elmeséltem volna,márcsak,hogy lássam az arcát és amúgy sincs anyámmal közös témánk,de mikor szóranyitottam a számat,Ő is így tett.
-És mi van azzal a furcsa ne vű lánnyal?Aki Jared barátnője volt...hogy is hívták... - Gondolkodtott,majd rásegítettem.
-Sky-nak hívják. - Mondtam meg a nevét,mire anyám beszélni kezdett.
-Remélem Jared-nek megjött az esze.Egy ilyen lánnyal kikezdeni?!Arra számítottam,hogy legalább olyan lánnyal tervezi a jövőjét,mint Jessica. - Ekkor persze felcsillant a szeme és a reménye,hogy talán a lány még beszervezhető a családba. - Felhívom Jessica-t.Találkoznia kell Jared-el. - Mosolygott és el nem tudtam képzelni,hogy jut eszébe ilyesmi,mikor épp itt ülök mellette.Az öcsémnek Aubrie van szüksége,neki meg az én öcsémre,de nem bírtam tovább ezt a baromságot és felálltam.
-Hova mész Dillon? - Kérdezte anyám,miközben a telefonja után nyúlt.
-Jane már jó ideje eltűnt,megnézem mi lett vele. - Azzal apámhoz fordultam. - Mondd el neki mi van a kisfiával,mielőtt visszahozza azt a ringyót a családba. - Suttogtam neki és a folyosóra léptem.Elnéztem jobbra,majd balra és megpillantottam a barátnőmet egy idegen pasival.
-Ilyen nincs. - Öles léptekkel indultam meg feléjük,majd amikor odaértem,hangosan a srác tudtára adtam,kihez is tartozik ez a csodaszép lány.
-Eltűntél Édesem. - Megcsókoltam és megfogtam a kezét. - Apám épp most közli anyámmal,hogy egyszem kisfia kivel fog összeházasodni. - Aztán a srácra néztem és bemutatkoztam. - Dillon vagyok,a vőlegény. - Közelebb húztam magamhoz Jne-t,aki óriási szemeket meresztett rám.

Már épp ott tartottam, hogy ráborítom a srácra a kávét, ha nem hagy elmenni. Be nem áltt a szája, én meg nem tudtam közbe vágni. Aztán megláttam, hogy Dillon közeledik és elmormoltam magamban egy Miatyánkot. Az kellett volna még, hogy neki rontson a kórház közepén a srácnak, de erre csak megcsókolt és a derekamra tette a kezét.
-Szia Édesem. Ő Tony.- mutattam be a srácot és közelebb húzódtam Dillonhoz.
-Nahát, csak elmondjátok?- kérdeztem vigyorogva, mire közölte, hogy ő a völegény, én meg úgy ledermedtem, mintha jégcsappá váltam volna.
-Nahát. Gratulálok.- nyögte be Tony fancsali vigyorral. -Most mennem kell. Jó beszélgettünk Jane. Sziasztok.- araszolt el gyorsan, én meg még mindig meglepetten néztem Dillonra.
-Azért ez kicsit túlzás volt, nem gondolod?- mondtam vigyorogva.
-Amúgy tényleg elmondja apud, hogy Jared és Aub össze fog házasodni? -öleltem át a nyakát.
-Nem úgy volt, hogy nem szóltok róla egyelőre?- adtam egy csókot a szájára mosolyogva.

Már kezdtem úgy érezni, mintha végre egy boldog család lennénk. Erre Sophie fölhozta a régi hülyeségeket, meg Jessicát is. Persze Dillon szinte azonnal lelépett, így megint rám hárult a feladat, hogy közöljem a híreket.
-Sophie. Nem akarok veszekedni, de el kell fogadnod Sky-t. Jared őt szereti, el fogja venni és már a gyermekük is megszületett.- mondtam egy szuszra, mire Sophie olyan dühös lett, mint még talán soha.
-Felesleges dühkitöréssel ellenkezned, nem érdekel. Nem fogok még egyszer a fiam útjába állni. Hagy csinálja azt, amit szeretne. Te pedig nem fogod ezért piszkálni, megértetted?- mondtam véresen komolya arccal, és nem hagytam Őt szóhoz jutni.
-Jessicat pedig örökre felejtsd el, mert Ő még egyszer nem fog ebbe a családba tartozni. Tönkre tette Dillont is, nem fogom hagyni, hogy bárki mást bántson.- vettem el a telefonját és leraktam a szekrényre.
-Derek. Hogy mondhatsz ilyet? Hogy kérheted, hogy fogadjam el azt a csóró szukát? -kezdte dühösen, mire leintettem.
-Drágaságom. Hagy emlékeztesselek, hogy anno te is egy csóró szuka voltál.- mondtam egyre dühösebben. -Ne feledkezz meg a kis titkunkról sem.- emeltem fel a mutatóujjam, mire elfehéredett és csendben maradt.
-Hagyd, hogy a fiunk boldog legyen és kész.- tettem hozzá végül és megdörzsöltem az arcom dühömben.

-Kicsit sem volt túlzás.Te nem láttad,hogy nézett rád,szóval jobb,ha hagyod,hogy azt higyje,a vőlegényed vagyok.Mellesleg egyszer úgyis az leszek... - Vigyorodtam el. - Jaa elvileg elmondja neki,de ahogy ismerem anyámat,most majd egy szívroham miatt aggódhatunk. - Elértük a kórtermet és kinyitottam Jane előtt az ajtót,majd követtem én is a szobába.Amint beléptünk elcsendesedtek,de anyám fején láttam,hogy nincs minden rendben.
-Mi van veletek? - Kérdeztem mosolyogva,majd leültem anyu mellé. - Hogy érzed magad? - Kérdeztem tőle mostmár sokkal nyugodtabb hangon.Apámra nézett,majd válaszolt.
-Sokkal jobban fiam.Csak még egy kicsit szédölgök. - Mosolygott rám kedvesen.
-Nem is csodálom,amennyit ittál... - Vicceltem,de rájöttem,hogy rossz témát feszegetek,úgyhogy apámra néztem.
-Szóval elmondtad neki.Figyelj anyu az öcsém boldog.Akármit is mondasz,Aubrie-val marad,jobb,ha beletörődsz. - Adtam a tudtára a dolgok állását.Azt hittem,hogy majd nekiáll veszekedni,ahogy régen mindig tette,akárhányszor csak kiejtette valaki Aubrie nevét a száján,de nem így történt.
-Jólvan,megértettem. - Mondta sértődött kisgyerek módjára.
-És ha már itt tartunk,anyu Ő a barátnőm Jane. - Fordultam Jane felé vigyorogva.

Csak kuncogtam, ahogy Dillon elmondta, miért is kellett azt mondania, hogy a vőlegényem.
-Nahát, miken nem jár az eszed már most.- mosolyogtam és inkább nem kezdtem el mondani, hogy nekem milyen terveim vannak már.
-Azért reméljük nem fogja olyan rosszul fogadni a hírt.- mondtam, közben már elértünk a szoba ajtajáig. Beléptünk rajta, ahol tapintani lehetett a feszültséget. Gondolom izgalmas lehetett, ahogy Derek közölte Sophieval, hogy mi is a helyzet. Úgy feküdt ott, mint egy kisgyerek, akinek azt mondták, hogy most nem kap fagyit. Aztán Dillon bemutatott az anyjának így fél óra rohangálás után.
-Örvendek.- intettem neki egy bájos mosollyal karöltve, közbe Dillon kezét szorongattam.

Éppen végszóra megérkezett Dillon és Jane én pedig dobtam még egy utolsó "Nehogy rosszat szólj" nézést Sophienak, majd vigyorogni kezdtem.
-Csak beszélgettünk egyet és felvilágosítottam anyádat.- mondtam a széken ülve közben Sophiera pillantottam aki durcásan nézett rám, de jól tudta Ő is, hogy jobb, ha nem kezd el hisztizni.
-Azt hiszem már egészen beletörődött a dolgokba.- vigyorogtam.
-Mellesleg Sophie, holnap megyek Dillonékkal megnézni az örököst. Majd hozok róla képet.- mosolyogtam Sophiera, aki szerintem legszívesebben fejbe lőtte volna magát, de magára erőltetett egy mosolyt és úgy válaszolt.
-Az pompás lesz Derek, köszönöm.- nézett rám s közben szikrákat szórtak a szemei.
-Na fiatalok. Én azt hiszem, most haza megyek. Ti maradtok még vagy jöttök?- néztem Dillonra kiváncsian. Alig vártam, hogy haza érjek és aludjak egy jót, mert már majd lecsukódott a szemem.

Apámra néztem először,miutám megkérdezte,hogy maradunk e vagy megyünk,majd anyámra és mikor láttam rajta,hogy kezd a régi önmaga lenni,jobbnak gondoltam,ha mi is lelépünk.Mielőtt még olyat teszek vagy mondok,amit örökre megbánok.Felálltam a székről és adtam egy lágy puszit a homlokára.
-Megyünk anyu,de majd hívj fel,ha kiengedtek.Mindenképp. - Mosolyogtam rá.
-Rendben kisfiam.Mondd meg Jared-nek,hogy hiányzik.És üdvözlöm azt a....Aubrie-t is. - Erőltetett egy mosolyt az arcára.Jane mellé léptem,átöleltem a derekát és a fülébe sutottogtam.
-Tűnjünk vissza Tree Hill-be.Már hiányzik a saját házam. - Csókoltam meg,majd magukra hagytuk apámat és anyámat.Végigsétáltunk a folyosón,egyenesen ki az udvarra a kocsihoz.
-Vezethetek én? - Kérdeztem,miközben a kocsikulcs után nézelődtem,hátha megpillantom valahol Jane -nél.

Eldöntöttük, hogy megyünk haza, aminek már örültem. Alig vártam, hogy mindent elmeséljek Aubnak.
-MEnjünk.- indultam el én is a folyosóra, majd ki a parkolóhoz. Aztán Dillon nem bírta tovább, ő akarta átvenni a vezetést. Vigyorogva lóbálni kezdtem előtte a kulcsot.
-Szeretnél? -mosolyogtam és egy puszi után oda adtam neki.
-Vezess csak.- ültem be az anyósülésre majd becsatoltam magam.
-Alig várom, hogy újra otthon legyünk.- vigyorogtam és éreztem, hogy teljesen feldobódtam. Közben Dillon már ki is kanyarodott a parkolóból és a házuk felé vettük az irányt.